Hideg februári délelőtt volt. Jobb dolga nem lévén, éppen egy galambot terrorizált az utcán. Először morzsadarabkákkal magához csalta, majd dühös toppantással elrebbentette. A legviccesebb az volt, mikor a befagyott pocsolyán művelte mindezt. Szegény galamb hasasokkal és egyéb szánalmas mozdulatokkal iszkolt volna el előle de nem ment. A jég erősebb volt. Aztán megunta az egész terror-akciót és más szórakozás után nézett.
Azaz egészen pontosan őt nézték. Ötéves forma kisgyerek volt, mackós sapkában, kis kék overálban. Egyedül… Szája egyszerre görbült sírásra, ugyanakkor pajkos fény gyulladt a szemében,a jégen vergődő madár láttán.
Nem lehet tudni,melyikük volt a bátrabb, ki lépett oda kihez. Egyszerűen csak jött az egész. Pár perc múlva azon kapta magát, hogy a kisgyerekkel ücsörög egy padon, kiflit majszolgatva, galambokat édesgetve.
- Anyukád vagy apukád? Merre vannak?- kérdezte egyszer csak, mikor már fogyóban volt a kifli és a pad is kezdett hideggé válni.
- Ott. – mondta a gyerek. Bár mutatni nem mutatott sehová, egyre csak a galambokat nézte.
Valahogy úgy érezte, nem érdemes, sőt nem is szabad tovább firtatni a dolgot. Ha ott, hát ott. Az egész helyzet valahogy túl földöntúli volt. Az, ahogyan a kisgyerek felbukkant a semmiből, ahogyan egymás mellé keveredtek, meg egyáltalán. Ő utálja a galambokat, erre meg itt etetgeti őket, egyre nagyobb szeretet érezve irántuk. És egy láthatatlan szálat kezdett érezni a gyerek, a galambok és ő közte. Nem tudta megmagyarázni, milyen szál is ez. Amolyan „karmikus”, meg nem magyarázható kötelék alakult ki ebben a szinte némán eltöltött 5 percben.
Kezdett fázni. De nem mert szólni, hogy indulnia kéne. Egyáltalán. Nem tudott mit mondani a gyereknek. Csak nézte, ahogyan a lábát lógatva figyelte a galambokat. És ahogy így elnézte, látta, mennyire tiszta, mennyire ragyog. „Mi vagy te?” -Gondolta magában.
A kicsi, mintha meghallotta volna gondolatát, így szólt: „galamb”. Ennyit mondott, majd leugrott a padról, és ráemelte szürke szemeit, és elfutott. Egyszer még hátranézett, de egyre csak távolodott, és ő meg sem bírt mozdulni. Percekbe telt, míg végre eszébe jutott, hogy ilyenkor mi is lenne a normális gondolat egy normális emberben: egy gyerek egyedül rohangál fényes nappal az utcán,anyja apja sehol, egyáltalán…Ekkor felpillantott és amit látott, több volt a soknál: nemhogy anya apa nincs, egy lélek sem járt az utcán. A gyerek is már eltűnt a messzeségben, sőt a galambok is elreppentek. Természetellenes volt az üresség. Egyedül az ő feje nem volt üres, csak úgy örvénylettek benne a gondolatok, egymást kergették a hülye galambok, próbált visszaemlékezni arra, mikor is pillantotta meg a gyereket, mik történtek előtte, volt-e valaki a közelében. A legutolsó emléke a gyerek meg a galambok előtt az volt, hogy észrevétlenül a zsebébe süllyeszt két kiflit meg egy zacskós tejet a sarki boltban, hiába ha nincs miből, de van mit… A szükség nagy úr. És ennyi. Semmi másra nem emlékezett, már elfelejtette azt is, hogy egyáltalán hol van, mit is csinál ott, minek ment oda, elfelejtette a sok bánatot, ami az elmúlt időszakban a társa volt, kiment a fejéből a két évvel ezelőtti veszekedés az anyjával, amikor is közölte a családdal, hogy elmegy hazulról, nem érdekli többé a családja, neki valahogy nincs keresnivalója ezen a világon. De persze ezt az anyja nem értette, hogyan is érthette volna…
Kezdett tompulni az agya, kezdte elveszíteni a kontrollt a galambok fölött, kezdett minden értelmetlenné válni. Egy valamit tudott, de azt nagyon: hideg van. De annyira lefoglalta a röpködő galambsokaság a belső szemei előtt, csak a szürke szempárokra bírt koncentrálni, arra már nem, hogy valami menedéket keressen magának.
Két nap múlva már csak egy újságfoszlány hirdette helyét a padon: „Tegnapra virradóan megtalálták a két éve eltűnt G. Róbert holttestét egy nyolcadik kerületi parkban. Halálának oka ismeretlen, a nyomozás még folyik ez ügyben, bárki...”
Egy kis mackós sapka védte az újságot a padon, hogy ne fújja el a szél. Kis gazdája óvatosan közeledett, ám egyszer csak megtorpant. Hátrafordult s belenézett G. Róbert szürke galambszemeibe. „ Gyere, inkább menjünk innen.” Mondta a galambszemű és megragadta a kis kezeket. Szépen lassan elindultak a tömegben. Nem látta őket senki. Csak ők láthatták a sok embert, akik rohantak a dolguk után, észre sem véve szegény galambokat a járdán. Mondhatni semmit nem vettek észre abból, ami körülöttük folyt, nem érdekelte őket a tömegben ugrándozó szürkeszemű gyerek, sem a szintén szürke szempár, aki a kicsi mozdulatait leste, s közben arra gondolt, milyen jó is így, mennyire nincs gondja semmire, egyedül kis megmentőjére, aki segített neki kiszakadni ebből a világból, a rohanásból, a bajokból, a veszekedésekből, a hidegből.
Gondolataiból a kisgyerek csengő hangja ébresztette fel: „nézd a bácsit, a galambokat eteti!” S valóban, ott állt egy öregúr, ütött kopott kabátban, kékre fagyott kezekkel morzsát szórt a galamboknak, s felpillantva találkozott a tekintete a szürke, mosolygós, földöntúli szempárokkal…
